Április 11.-16.-ig egy kis városban voltam, a többi tizenkét önkéntessel. Már 10.-én este szépen, ügyesen bepakoltam, korán reggel Trierben találkoztam néhány önkéntessel és együtt vonatoztunk Kyllburgig. Vagány, hogy még páran itt a közelben laknak és nem egyedül kellett vonatozzak, meg persze akármikor tudunk egymásnak segíteni, tudunk találkozni, beszélgetni.
A vonaton még egy kicsit feszült volt a hangulat, rég láttuk egymást, de annál jobb lett a hetén folyamán. Sok új barátság szövődött, szlengek, amiket csak mi értünk, titkok, amiket csak mi tudunk.
Egy óra múlva megérkeztünk Kyllburgba. Ezt a kis várost úgy képzeljétek el, hogy lejtő, hágó, lejtő, hágó, és így tovább. A szállásunk pedig persze, hogy fent a dombtetőn volt. Miután felcipekedtünk, találkoztunk a szemináriumi csapattal. Három fiatal, akik pár évvel ezelőtt még ugyan olyan önkéntesek voltak, mint mi. Az egyik csapattag, az én "couch-om" volt, aki tudott magyarul, mert Csíkszeredában volt önkéntes, ezért szükség esetén tudott nekem fordítani, a másik csajszi Boliviában volt önkéntes, ő spanyolul fordított és franciául, a harmadik csapattag pedig Ruandában volt önkéntes és angolul fordított.
 |
| Alle zusammen |
 |
| Még mi van hátra? :D |
 |
| Vegyél fel minél több ruhát |
És tanusíthatjuk, hogy: Mission is possible! Igen, persze, hogy mi nyertünk :D
Kedden és szerdán egy fiatal ember tartotta a szemináriumot. Úgy hívják, hogy Marcel és ő is anno Boliviában volt önkéntes, majd szociálpedagógiát végzett, okos, művelt ember. Nekem első látásra hippinek tűnt. Vele az Interkultúrális kommunikációról beszélgettünk. Érdekesen mutatkozott be, már ha lehet ezt bemutatkozásnak nevezni. Reggeli után körbe ültünk a szemináriumterembe és vártuk, hogy mi fog történni. Ki ez az új ember? Mit fog mondani? Vajon csak németül tud? Ha igen, legalább angolra lefordítják amit mond? Körülbelül ilyen kérdések jártak a fejünkbe, mert csend volt. Ő sem szól semmit, mi is csak néztünk egymásra, hogy mit kéne csinálnunk. Valaki kezdjen már el beszélni! Ez így elég kellemetlen...
Marcel csak mondta: "Na kezdjük el! Akartok velem dolgozni két napig?" Mondtuk, hogy igen, persze. Ő pedig folytatta tovább: " Na akkor kezdjük el!" De nem értettük mit.
Aztán felállt és megérdezte mi történt az elmúlt öt percben, mit éreztünk, és mit vártunk el, mi volt róla a benyomásunk. Körülbelül egyfoma válaszok érkeztek. Elvártuk volna azt tőle, hogy bemutatkozik, hogy bemutatja a témát amiről két napig beszélni fogunk, és a szokásos sablonos, unalmas magyarázatokkal tömi a fejünk. Mivel nem az történt amire számítottunk, nem teljesült be az elvárásunk, ezért antipatikus lett, feszültek voltunk, egyesek idegesek, és számtalan előítéletünk lett vele szemben. Ezzel érzékeltette, hogy mennyi előítéletünk van egymással szembe.
Sajnos nem tudom úgy elmagyarázni mind a négy témát amiről beszéltünk, ahogy ő, mert egyszerűen nincs annyi tapasztalatom. Az elmúlt egy hét alatt megtanított nekünk egy olyan módszert, amivel el tudjuk fogadni a különböző kultúrákat, és, azt, hogy ha valami különbözik a mi elvárásunktól, a mi kultúránktól az nem azt jelenti, hogy rossz. Beszélegettünk a kultúráről, arról, hogy mi az idő, a különböző sztereotipiákról, előítéletekről. Egyik legjobb gondolat, amit mindenkinek jól a fejébe kellene vésni az az, hogy ha te a második ujjad mutatod valakire, azt jelenti, hogy magadnak a középsőt kapod vissza. Illetve, sokkal többet elárul a sztereótipiád rólad, mint arról a dologról amiről van. Pélául, rengetegen nem ismerik Romániát, és azt hiszik, hogy csak szegény, roma nemzetiségűek lakta ország, ez egy olyan sztereótipia ami elárulja az ilyen emberekről, hogy tudatlanok, egoisták, azt gondolják, hogy az ő kultúrájuk és országuk a legszebb, legjobb. Ezen kivül beszéltünk a kultúrsokkról, és rájöttem, hogy eddig azért nem írtam a munkámról, mert kisebb kultúrsokk ért, de erről a következő blogban olvashattok.
Csütörtökön és pénteken Marcel édesapjával fényképeztünk, de nem akárhogy. Csütörtökön cipősdobozból készítettünk fényképezőgépet, pénteken pedig kibpróbáltuk. Kisebb-nagyobb sikerekkel, de jó képek lettek. Az biztos, hogy felejthetelen élmény volt.
Először minden dobozt belül lefújtunk feketére, majd a doboz szélén egy egy cm-est négyzetet vágtunk ki. A négyzetre kivülről három pengét háromszög alakba rögzítettünk, úgy hogy középen egy 0,5 mm-es lyuk legyen. Ez tulajdonképpen objektívnek szolgált. A doboz belsejében, a lyukkal szemben ragasztottunk fényképpapírt, persze ezt egy lesötétített laborban csináltuk. Mielőtt kimentünk volna a fényre, azt a 0,5 mm-es lyukat is leragasztottuk. Amikor a motívumot kiválasztottuk, akkor levettuk a ragasztót a kis lyuk elől és 10 percig mozdulatlanul hagytuk a dobozt. Majd 10 perc után ismét leragasztottuk és bevittük a laborba. A fényképet kivettük a dobozból, beleraktuk egy szerbe, ahol a negatív képből előjött a pozitív. Ez után még egy szerbe beleraktuk, ami fixálta, majd vízbe és végül csak hagyni kellett megszáradni. Nagyon érdekes volt számomra.
 |
| Az én egyik képem. Egy fa és előtte én :) |
 |
| Kilátó |
 |
| Kyllburg |
És egy kis ízelítő az éjszakai életünkről. Betekintést nyerhettek a ruandai kultúrába. Érdekes ;)
Szombat délután pedig együtt indultunk vissza Trierbe. Érdekes volt, mert törölték a vonat járatot. Késett egy órát, majd pedig egy településen leszállítottak és kellett várjunk valamiért. De mi végig hülyéskedtük, és énekeltük az egész utat.
 |
| Plusz még esett az eső, de alig ha érdekelt minket :D |
Hétvégén újabb bloggal jelentkezem, mert pénteken a munkahelyemen lesz egy fesztivál, "Café der Inklusion". Bemutatok én is majd valamit. ha kiváncsiak vagytok, akkor tartsatok velem továbbra is.
Szép napot mindenkinek! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése