Első szeminárium

   Tudom, hogy az előző blogomban azt igértem, hogy a munkámról fogok írni, de mindenek előtt az elmúlt egy hetet kell elmesélnem.

   Április 11.-16.-ig egy kis városban voltam, a többi tizenkét önkéntessel. Már 10.-én este szépen, ügyesen bepakoltam, korán reggel Trierben találkoztam néhány önkéntessel és együtt vonatoztunk Kyllburgig. Vagány, hogy még páran itt a közelben laknak és nem egyedül kellett vonatozzak, meg persze akármikor tudunk egymásnak segíteni, tudunk találkozni, beszélgetni.
   A vonaton még egy kicsit feszült volt a hangulat, rég láttuk egymást, de annál jobb lett a hetén folyamán. Sok új barátság szövődött, szlengek, amiket csak mi értünk, titkok, amiket csak mi tudunk.
   Egy óra múlva megérkeztünk Kyllburgba. Ezt a  kis várost úgy képzeljétek el, hogy lejtő, hágó, lejtő, hágó, és így tovább. A szállásunk pedig persze, hogy fent a dombtetőn volt. Miután felcipekedtünk, találkoztunk a szemináriumi csapattal. Három fiatal, akik pár évvel ezelőtt még ugyan olyan önkéntesek voltak, mint mi. Az egyik csapattag, az én "couch-om" volt, aki tudott magyarul, mert Csíkszeredában volt önkéntes, ezért szükség esetén tudott nekem fordítani, a másik csajszi Boliviában volt önkéntes, ő spanyolul fordított és franciául, a harmadik csapattag pedig Ruandában volt önkéntes és angolul fordított.

Alle zusammen

Elfoglaltuk a szobákat és miután mindenki megérkezett elkezdődött a szeminárium. Bemutatták, hogy mit fogunk egész héten csinálni, elmesélte minden önkéntes, hogy hol dolgozik, hol lakik, milyenek a körülmények, mi tetszik, mi nem tetszik. Majd két csapatot alkottunk és a "Mission impossilbe" játékot játszodtuk, és versenyeztünk. A játék lényege, hogy sok feladatot minél kevesebb idő alatt teljesítsen a csapat. Ilyen feladatok például: tácolás; éneklés; szappan mosás, addig amíg az el nem tűnik; kacagás egy percig megállás nélkül; három perc néma csendben; múmia WC-papírból; stb.

Még mi van hátra? :D

Vegyél fel minél több ruhát

És tanusíthatjuk, hogy: Mission is possible! Igen, persze, hogy mi nyertünk :D

   Kedden és szerdán egy fiatal ember tartotta a szemináriumot. Úgy hívják, hogy Marcel és ő is anno Boliviában volt önkéntes, majd szociálpedagógiát végzett, okos, művelt ember. Nekem első látásra hippinek tűnt. Vele az Interkultúrális kommunikációról beszélgettünk. Érdekesen mutatkozott be, már ha lehet ezt bemutatkozásnak nevezni. Reggeli után körbe ültünk a szemináriumterembe és vártuk, hogy mi fog történni. Ki ez az új ember? Mit fog mondani? Vajon csak németül tud? Ha igen, legalább angolra lefordítják amit mond? Körülbelül ilyen kérdések jártak a fejünkbe, mert csend volt. Ő sem szól semmit, mi is csak néztünk egymásra, hogy mit kéne csinálnunk. Valaki kezdjen már el beszélni! Ez így elég kellemetlen...

Marcel csak mondta: "Na kezdjük el! Akartok velem dolgozni két napig?" Mondtuk, hogy igen, persze. Ő pedig folytatta tovább: " Na akkor kezdjük el!" De nem értettük mit. 

  Aztán felállt és megérdezte mi történt az elmúlt öt percben, mit éreztünk, és mit vártunk el, mi volt róla a benyomásunk. Körülbelül egyfoma válaszok érkeztek. Elvártuk volna azt tőle, hogy bemutatkozik, hogy bemutatja a témát amiről két napig beszélni fogunk, és a szokásos sablonos, unalmas magyarázatokkal tömi a fejünk. Mivel nem az történt amire számítottunk, nem teljesült be az elvárásunk, ezért antipatikus lett, feszültek voltunk, egyesek idegesek, és számtalan előítéletünk lett vele szemben. Ezzel érzékeltette, hogy mennyi előítéletünk van egymással szembe. 

   Sajnos nem tudom úgy elmagyarázni mind a négy témát amiről beszéltünk, ahogy ő, mert egyszerűen nincs annyi tapasztalatom. Az elmúlt egy hét alatt megtanított nekünk egy olyan módszert, amivel el tudjuk fogadni a különböző kultúrákat, és, azt, hogy ha valami különbözik a mi elvárásunktól, a mi kultúránktól az nem azt jelenti, hogy rossz. Beszélegettünk a kultúráről, arról, hogy mi az idő, a különböző sztereotipiákról, előítéletekről. Egyik legjobb gondolat, amit mindenkinek jól a fejébe kellene vésni az az, hogy ha te a második ujjad mutatod valakire, azt jelenti, hogy magadnak a középsőt kapod vissza. Illetve, sokkal többet elárul a sztereótipiád rólad, mint arról a dologról amiről van. Pélául, rengetegen nem ismerik Romániát, és azt hiszik, hogy csak szegény, roma nemzetiségűek lakta ország, ez egy olyan sztereótipia ami elárulja az ilyen emberekről, hogy tudatlanok, egoisták, azt gondolják, hogy az ő kultúrájuk és országuk a legszebb, legjobb.  Ezen kivül beszéltünk a kultúrsokkról, és rájöttem, hogy eddig azért nem írtam a munkámról, mert kisebb kultúrsokk ért, de erről a következő blogban olvashattok. 

Csütörtökön és pénteken Marcel édesapjával fényképeztünk, de nem akárhogy. Csütörtökön cipősdobozból készítettünk fényképezőgépet, pénteken pedig kibpróbáltuk. Kisebb-nagyobb sikerekkel, de jó képek lettek. Az biztos, hogy felejthetelen élmény volt. 

Először minden dobozt belül lefújtunk feketére, majd a doboz szélén egy egy cm-est négyzetet vágtunk ki. A négyzetre kivülről három pengét háromszög alakba rögzítettünk, úgy hogy középen egy 0,5 mm-es lyuk legyen. Ez tulajdonképpen objektívnek szolgált. A doboz belsejében, a lyukkal szemben ragasztottunk fényképpapírt, persze ezt egy lesötétített laborban csináltuk. Mielőtt kimentünk volna a fényre, azt a 0,5 mm-es lyukat is leragasztottuk. Amikor a motívumot kiválasztottuk, akkor levettuk a ragasztót a kis lyuk elől és 10 percig mozdulatlanul hagytuk a dobozt. Majd 10 perc után ismét leragasztottuk és bevittük a laborba. A fényképet kivettük a dobozból, beleraktuk egy szerbe, ahol a negatív képből előjött a pozitív. Ez után még egy szerbe beleraktuk, ami fixálta, majd vízbe és végül csak hagyni kellett megszáradni. Nagyon érdekes volt számomra. 

Az én egyik képem.
Egy fa és előtte én :)

 Szombaton pedig túráztunk. Mutatom hova:

Kilátó

Kyllburg

És egy kis ízelítő az éjszakai életünkről. Betekintést nyerhettek a ruandai kultúrába. Érdekes ;)

Szombat délután pedig együtt indultunk vissza Trierbe. Érdekes volt, mert törölték a vonat járatot. Késett egy órát, majd pedig egy településen leszállítottak és kellett várjunk valamiért. De mi végig hülyéskedtük, és énekeltük az egész utat.

Plusz még esett az eső, de alig ha érdekelt minket :D

   Hétvégén újabb bloggal jelentkezem, mert pénteken a munkahelyemen lesz egy fesztivál, "Café der Inklusion". Bemutatok én is majd valamit. ha kiváncsiak vagytok, akkor tartsatok velem továbbra is.

Szép napot mindenkinek! :)

Mindig valami új!

   "Hurrá, március! Beköszöntött a tavasz!"

   Egy ilyen mondattal kellene indítanom, de sajnos itt még fúj a szél, esik az eső, olykor-olykor havazik. Talán az időjárás is közrejátszodt, hogy rég nem volt új bejegyzés, hisz ilyenkor kinek van kedve bármihez is, de annyi újdonság történt velem az elmúlt pár hétben, hogy meg kell osztanom veletek.
   Nos, az első újdonság az, hogy elköltöztem a családtól. Múlt hét óta egyedül lakom Korlingenben. Ez egy kis falu, üzlet sincsen itt, csak egy kocsma, viszont közel van a város, bármikor jöhetek-mehetek busszal, és nekem ez így tökéletes.

Kilátás a szobámból

   A második újdonság az, hogy már nem járok nyelviskololába, hanem dolgozom egy családközpontban ( "FamilienZentrum Fidibus"). Nagyon szeretem, nagyon szeretek itt lenni, hisz minden nagyon érdekes. Minden nap különböző csoportok jönnek foglalkozásra és mindig különböző módszereket alkalmaznak a gyermekek fejlesztésére. Például: van olyan csoport, ahova egész pici, pár hónapos gyerekeket hoznak az anyukák, lerakják őket a földre, hagyják, hogy bármivel játszodjanak, szocializálodjanak, énekelünk együtt, különböző tárgyakkal (zörgő tojás, fa pálcika, rongyok) ritmusgyakorlatokat végzünk a szülőkkel és gyerekekkel együtt. Ezen kívül van olyan csoport, ahova nagyobb gyerekek jönnek és különböző hangszereken tanulnak játszani, énekeket tanulnak, ritmikus gyakorlatokat végeznek, és persze mindezt játékosan. Egyszerre pedig max 5-6 gyerekkel foglalkozunk. Az én kedvenc csoportom a 0-99 éveseknek való foglalkozás. Ilyenkor jöhet bárki, kisgyerek, anyuka, apuka, nagymama, nagytata, akár dédnagyszülők is, és az egész család együtt lehet. A gyermekek játszodhatnak, barátkozhatnak, a szülők beszélgethetnek, kávézhatnak, ehetnek-ihatnak, majd a végén együtt közösen játszunk. Nagyon barátságos hely, számomra olyan, mint egy második otthon.
   A harmadik újdonság, az kapcsolódik az előzőekhez, mivel nem csak én költöztem el és nem csak nekem van munkahelyem, hanem a többi 12 önkéntes is máshol lakik, és különböző helyeken dolgoznak. Itt, Trier környéken csak négyen maradtunk.         Február utolsó hétvégéjén búcsúztunk el egymástól, de nem örökre, hiszen lesz az év folyamán négy szeminárium, ahol mindig együtt leszünk pár napig. Az első áprilisban lesz. Már várom nagyon.  Kiváncsi vagyok kinek mennyit fejlődött a német nyelvtudása. Én úgy érzem nekem fejlődik, de olyan nehéz sokszor. Az biztos, hogy nem a legszebb nyelv a világon, de muszáj lesz megtanulni, és annak ellenére, hogy nehéz, az emberek többsége nagyon türelmes, segítőkész és ha szükséges elmondják lassabban a mondatot, hogy értsd meg, legalábbis én ezt tapasztaltam.
   Visszatérve a búcsúzásra, nagyon megható volt.

Mi, vagyis az önkéntesek, a családok, a "couch"-ok, a partnercsoportok tagjai, az alapítvány tagjai elmentünk templomba. Gyönyörű mise volt, soha életemben ilyent nem láttam és lehet ha nem is fogok. Gyönyörű hangú kórus köszöntött minket, majd a pap. Mivel az önkéntesek még nem beszélnek németül és angolul is kevesen, hogy is lehetne megtartani egy misét úgy, hogy mindenki számára érthető legyen? Mi az amit mindenki ért? Hát a mimika, a mutogatás. Nos, a pap bácsi ezt jól tudta. Levette a reverendáját, fekete farmerjéből előkapott két fehér kesztyűt, azt felhúzta a kezére és pantomimezni kezdett. Majd megfogta a kezünk, felálltunk és mind a tizenhárman az oltárnál álltunk. Majd a többi ember is feállt a pap utasítására és őt utánoztuk. Integettunk, ugráltunk, tapsoltunk majd helyet foglaltunk.     Énekeltünk, áldoztunk majd elmondtuk a "Mi atyánk, aki a mennyekben vagy" imádságot. Érdekes volt ez is, mert mindenki az anyanyelvén mondta. Ezután, ettünk-ittunk együtt és mindenki megint bemutatkozott, mint az elején és elmondtuk, hol fogunk dolgozni, lakni. A többség elutazott.
   Este pedig két ukrán fiatallal és a családainkkal bowlingozni mentünk. Itt a bowling pálya felér egy kisebb bulival, minimum 10 pálya, fények, zene, neonos bowling golyók.

A hónap folyamán próbálok majd a munkámról is kép feltölteni, és majd bővebben írni róla, mikor jobban átlátom a módszereket és amikor már én is taníthatok. 

Alig várom :D

Addig is élvezzétek ki otthon a napsütést 🌞

Parádés hétvége

  Csütörtökön elkezdődött a farsangi karnevál. 

   Tudni kell azt, hogy a németek öt napig ünneplik a farsangot. Ilyenkor az üzletek hamarabb bezárnak, az emberek jelemzbe bújnak és buliznak. Mindenki kérdezte tőlem, hogy mibe fogok öltözni, én pedig csak pislogtattam. Nem tudtam, hogy ekkora „cécó”  a farsangi karnevál. Tényleg mindenki, aki csak teheti jelmezben van és pont ettől olyan érdekes. Nem meglepő, ha a buszon egy tehén ül veled szemben, vagy éppen Superman melletted. Az a hihetetlen inkább, ha nem viselsz semmilyen feltünő vagy színes ruhát. Az utcákon hangos zene szól, koncertek, rendezvények vannak és mámoros emberek.

   Tegnap néhány itteni önkéntes csajszival elmentem Pellingenbe a farsangi felvonulásra. Több csoport vonult fel, sör-, bor-, pálinkával kínálva az embereket. Csokit, popcorn-t, cukorkát, chips-et dobigáltak, így üdvözölve minket: „Helau!”

Kis részlet a falusi parádéról:

                                                     

   

Én indián lány voltam. :D

   Szombaton a családdal elmentünk Bernkastel-Kues-ba. Ez egy kisebb város, ahol régi-régi házak vannak, melyek a tipikus német város képét mutatják. 

Kis nézelődés után felsétáltunk a szőlősbe. Gyönyörű volt a kilátás.

Mozel folyó

Mindehol szőlő

Híres borok

Kis házikó

Réges régen...

És itt ettünk :D

Ami itt még felkeltette az érdeklődésem az, a Tündérmese szálloda, ahol minden szoba egy-egy tündérmesét ábrázol. Csodás lehet, egy olyan szobában aludni amely a kedvenc meséd ábrázolja. :D Legalábbis szerintem.  Kivülről egy egyszerű szálloda, de belül állitólag gyönyörű. Nem mentem be sajnos, de egyszer tuti visszajövök.

A szálloda

Felirat hozzáadása

 


   Mai terv az volt, hogy megyünk a trieri parádéra, de sajnos annyira fújt a szél és esett az eső. hogy elmaradt minden. Pedig a városban biztos sokkal nagyobb és izgalmasabb, de kezdésnek nekem ez is épp elég volt. :D

    Holnap újra kezdődik a suli, és minden a régi kerékvágásban lesz. Pánikra viszont semmi ok, hisz itt egy perc sem unalom. 

                                                                        U.i.: Köszönöm az olvasóimnak, hogy figyelemmel követtek.  :)

Valahol a nagyvilágban

   Húh, igen! Egy fárasztó hétfőt tudthatok magam után.

   De kezdjem inkább az elején.

Vasárnap volt egy nagy találkozó Trierben. Megismertük egymást, egymás befogadó családját és egymás segítőit. Egy szép kis vegyes társaság keveredett össze Európából, Dél-Amerikából és Afrikából.

Ízelítőként egy kis csapatépítő játékot játszodtunk, majd mindenki megkapta a "batyuját", benne a füzet, írószer, térkép, órarend. Újra kisdiáknak érzem magam. Csak most picivel több felelősséget érzek a vállamon.  

   - Picivel? Vajon? - kérdezem. "Nagyélet", hogy egyedül vagyok, szülők nélkül, de csak most kezdek ráébredni, hogy "Hoppá! Én már nem vagyok kisgyerek! Itt az ideje felnőni."

   Hétfő reggel máris korán kellett kelnem. Fél nyolckor reggeliztünk, majd a "segítőm" ide jött Pluwigba és együtt mentünk busszal Trierbe. Nyolc órakor felszálltunk, és útközben minden kicsi helységben megálltunk a buszmegállókban, Szóval a 10-13 kilóméteres utat 40 perc alatt tettük meg. (Jól indult a nap :P) Aztán leszálltunk, majd sétáltunk, majd megint buszoztunk, végül megint sétáltunk és kilenc előtt pár perccel már a nyelviskolánál voltunk. 

   Elkezdődött a tanítás. Intenzív német óráink vannak egy kedves tanárnővel és egy vagány tanárral.

Ma még csak alap dolgokat tanultunk, ami számomra könnyű volt, de csak ezután jön a neheze.

Órák után, a segítőmmel elmentünk ilyen-olyan papírokat intézni, ami elég fárasztó volt.

Majd délután egy kis város nézés és utána haza kipihenni a fáradalmakat. :D

   Holnap már egyedül fogok buszozni. :D  Élvezem nagyon ezt a nyüzsgést.

                        Sok képpel nem érkeztem, hisz még erre nagyon nincs időm, de íme:

                          (jelenleg sajnos rossz idő van, de ha minden igaz jövő héten napsütés várható)

Szőlős és Trier egy része
(tudni kell, hogy híres borvidék Trier és környéke)

Katedrális

Színes házak :D

Valahol a nagyvilágban

"Több kéz, többet húz!" 

   Az önkéntesség, mondhatom egyik legszuperebb dolog a világon. Új kapcsolatokat köthetsz, barátokra lelhetsz és érzed, hogy IGEN, én tartozom valahová. De tulajdonképpen mi is az önkéntesség?
   Egy olyan szabadon választott munka, amiért anyagi szolgáltatásokat nem várhat el az önkéntes - írják az "okosok". Szerintem pedig egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy főként segíts másokon, hogy jobbá tedd a közösséget, amiben élsz. Lehetőség a szocializálódásra, arra, hogy egy kicsit kilépjünk a szürke hétköznapjainkból és arra, hogy kilépjünk a komfortzónánkból.
   Én két éve vagyok önkéntes, és hálás vagyok a szervezetnek, hogy befogadtak, hogy támogatnak és hogy rengeteget tanultam tőlük. Az ők segítségükkel vagyok én most Németorszában önkéntes. Tegnap érkeztem :). A reptéren egy aranyos lány várt, ő lesz egy hónapig a "segítőm". Trierbe mentünk ezután, meglátogattuk a szervezetet, aki befogadott, majd sétaltunk, kávéztunk (húúú itt bögre számra isszák a kávét <3 ).
   Jelenleg Pluwigban lakom, egy nagyon, nagyon kedves családnál. Egy hónapig fogok itt lakni, és egy hónapig lesz német óra Trierben (10-13 km). Más önkéntesek is vannak természetesen rajtam kivül, velük holnap találkozom a Welcome Partyn. Már nagyon várom. :D

   Ez a blog az élményeimről, tapasztalataimról fog szólni egy teljes éven át. Minden hónapban, ahogy az időm engedi írni fogok. Ha van kedved tarts velem!

U.i.: Hamarosan képekkel is jelentkezem :)